Ma egy rettentő érdekes napnak nézek elébe, ugyanis ma van a Scitec Megateszt fotózás napja, pontosan déltől. Mivel Miskolcról fogok érkezni, már jó korán el kell indulnom, hogy zavartalanul felérjek. Eső és döglött szürke köd mindenhol, mintha nem lenne amúgy is nyomasztó az életünk. De a kedvem valamiért kirobbanó, elvégre ma az a feladat, hogy nézz ki “szarul”, és ezt fotózzák egy ország előtt. Mert innen fogunk indulni. Sokat dobolt az agyamban a kérdés, hogy “egyébként én mi a csudát keresek itt”, csak kicsit csúnyábban megfogalmazva. Na jó, sokkal csúnyábban. Táska bepakolva, ruha gyűrődésmentes, ja a cipőt meg kell még takarítani. Emberi fej varázslása 20 perc, az újonnan vásárolt világos színű sminkpalettából, mert amúgy karikás a szemem, mint Szamarának a Kör-ből. A tegnap esti pizza (edzői utasításra) tényleg megtette a hatását, mert a belem akkora lett, mint annak, aki sörön élt egész életében. Az út zavartalanul telt, az eső majdnem vidáman kopogott, sőt Hatvannál még a nap is rámsütött. Egy perc boldogság, imádom a napsütést. Szóval fél 11 és itt vagyok a székház előtt, parkolóhely kinézve, akkor irány az Aldi, hátha Pesten található abból a dobozos tojásfehérjéből. Meg akkor bevásárolok. Sikertelen hadjárat után három cukkinivel és két uborkával karöltve visszatértem és vártam az autóban az én „időmre”, miközben azon gondolkodtam, hogy vajon az a fehér foltos macska mivel szórakozik ott az avarban és milyen jó neki, amiért nem látja magát a tükörben. Tíz perccel dél előtt besasszéztam az épületbe, ahol legnagyobb meglepetésemre tele volt a váró egyenfekete-gyúrós-melegítős férfiakkal, az input-output menedzser (portás) ember pedig feltűnően kedves, mosolygok. Azt mondja csúszunk, legyünk türelemmel. Szétnézek. Nincs ismeretlen termék kitéve, színes szagos dolgok hívogatják a vendégeket, elbújok az egyik paraván mögé, mert azt akarom. Megérkeznek a szervezők, óriási kellemes meglepetés, nem erre számítottam, még jobb kedvem lett. Eligazítás, majd ismét várakozás. Ez a kedvenc részem. Emberek megfigyelése és jelentéktelen beszélgetések folytatása az „illegális edzésekről”, vagy a „milyen ízű a Hot Blood?” mire válaszolom, hogy kettő után egész iható. Majd hallgatod az interneten szocializálódott tudásanyagot arról, hogy a ginko biloba miért jelent extra löktetet az életedben, mire elmondtam, hogy nem a szerektől kellene a csodát várni, régen mindenki 200 kilóval guggolt emlékszem. Ismét egyedül ülök, igazából nevetek magamon és a helyzeten. Közben hallom a nevem, még látok két megszeppent lányt utánam, de őket nem hívják öltözni. Papírok, adminisztráció, persze „vállalom, hogy közzétegyék a képeim”. Megkapom a ruhaanyagot, L-es. Ezaz. Tényleg jók vagytok a szakmátokban. A felső kicsit nagy, nem baj, majd széthúzom a hátam, a seggem meg kit érdekel. Cuki fitneszmodell tanítja a pózokat, látszik, hogy lelkes, én már kevésbé, mikor harmadjára mondja, hogy „legyél lazább”. Igyekszem. Tényleg. „Mosolyogj, jól áll”. Rendben, adj egy kést és JOKER leszek. Nem megy. Várakozás, beszélgetés és eredő jókedv. Tényleg. Nézem a fiúkat és csak lesek, hogy tökéletes fizikummal mi a bánatot keres itt valaki? Mit fogsz ezen fejlődni haver? Szólnak, én jövök, dorkó zokni maradhat, nem is én lennék. Nevetek. Kedves arcok fotóznak, közben utánozom a fitness lányt, mint a farsangon szereplő óvodás az anyukáját. Pózok mennek, dícsérnek, jólesik. Enyhe terpesz, megnyugszom, Földanya itt van és támogat. Végeztünk, imádtam. Vár az interjú, jobban mondva az interjúfal, ami előtt beszélnem kell. Beszélni szeretek, a kamerát is szeretem, csak ő nem engem. Közben megtalál az egyik főszervező, meglepődik, hogy „te is Miskolc, erőemelő ugye”? Tök jó és trrrr trrrr ment a beszéd, amit jó lett volna még folytatni (a szervezők nevét most fedje diszkért balladai homály…). Hát nem erőemelő, de igen, az is benne van az anyagomban, az intellektuális részem egyelőre 0:2 az emberek javára. Kezdődik az interjú és érzem, hogy remeg a szám széle és csak imádkozom, hogy ne kezdjen el habozni. Hot Blood, remek, ennyit a megnyerő bemutatkozásról, letoltam valahogy. Nem szoktam izgulni, de most totál improvizáltam, ez van. Beszéltem anyámékról, meg ne add fel, ja meg valamit a szakmámról. Amúgy jónak éreztem, de biztos, hogy nem fogom megnézni. Kipattant szemekkel mentem átöltözni és indultam haza. A nap további részében még elmentem egyet kirándulni a Mátrába, Kékestetőn fogyasztottam el az aznapi 3. számú étkezésem, és remekül éreztem magam. A parkolósbácsi meg is jegyezte, hogy nagyon éhes lehetek, ha még a hegycsúcsra is magammal viszem az ételt. Nem bácsi, nem vagyok, de ezt hiába magyaráznám, valószínű nem értenéd meg. Egy szelet friss levegő, pár villa csirke után mindjárt derűsebben láttam a világot és éreztem, hogy valami nagyszerű dolog veszi kezdetét…https://www.facebook.com/kinga.tamasi.509