Harmadik nap, a bölcsek szerint minden csoda három napig tart. Ma reggel személyi edzésre készülök erősebbik nemű mentorommal (nevezzük Ákosnak), elnézve őt, ez most fájni fog. Kíváncsisággal vegyes izgatottsággal indulok a terembe, még a nap is kisütött. Kávét már nem iszom, pedig hogy reszkettem korábban, amíg nem toltam le az első két csésze babakávét (inkább kávés tej) rögtön ébredés után, a pöttyös puha köntösömben és a cicás bögrémben. Ilyenkor mindig végig gondolom, hogy mi az, amit ma másképp fogok csinálni. Tudjátok, hogy ne legyen minden nap sivár és unalmas, például más útvonalon megyek a munkába, vagy csak kedvesebb leszek, netán kevesebbet beszélek aznap. Szóval elértem a terembe, útközben érces hangon énekelve a kocsiban, kb. ezerszer játszottam le Ofenbach & Quarterhead – Head Shoulders Knees & Toes című zseniális remixét (már megint reklám),  mert bizony tényleg minden zsigeremben éreztem valamit. Rá két napra szó szerint sem a vállam, sem a térdeim nem éreztem, de ennyire ne szaladjunk előre. Szóval ma lábnap. Végülis kedd van, izmos férfiak ilyenkor láb-váll-hasat csinálnak, jó szabálytalanul, de ez már nem az én bajom, mindenki szabadon dönti el, hogy 10 év múlva az SZTK-ba vagy a  kondiba fognak-e járni. Amúgy ha már szabályosság, én ennek a  híve vagyok, legyen inkább kisebb a súly, de a gyakorlat szabályosan kivitelezett. Biztos sokan láttátok már az elsunnyogott válledzés eredményét, amikor valaki olyan csuklyával szaladgál, ami inkább hasonlít egy rekultivációs dombra, mint szexi, simogatásért kiáltó testrészre. Szóval láb és popsi ma a menü, valami rémlik Kr.e. 70-ből, amikor még én is “sokkal” gyúrtam. Hát ez vicces, mindig azt gondoltam, hogy erős vagyok, kezdésnek 10 perc taposás, majd az első gyakorlatnál gyorsan a feledés homályába is merült az én régi skillem. Comb feszítő-hajlító szuperszett, 20-15-10-es ismétlés számokkal és növekvő súlyokkal, amit most nem írok le 🙂 Itt még finom voltam és nőies, de éreztem, hogy eddig tartott a megjátszott visszafogottságom. A környezetem szerint sokszor nyers vagyok (nem merik kimondani, hogy paraszt), de ok nélkül nem állok bele senkibe. De ez most az az élethelyzet, amikor engedélyezve van néhány “őszinte reakció”, amikor azt érzed, hogy most ez sok, nehéz, ég a kezed, különben is p*csába azokkal akik téged bántottak valaha, de van még hátra két ismétlés. Ó igen, az élő kandelláber itt mellettem nem felejt el emlékeztetni, hogy még kettő hátravan, miközben gyilkos mosollyal emeli a tétet…én meg szívom a fogam, mert a  popsi résznél érzem, hogy itt nagyon ki akar szakadni valami, de megcsinálom. Izzadok, mint egy muraközi csatakanca, az oldalam töri a gép, anyámék csinálhattak volna kisebb csípőt is. Számomra egy edzés soha nem ér véget -2 liter víz és egy  rongyosra gyűrt törölköző nélkül. De komolyan. Egyszerűen halvány  fogalmam sincs, más hölgyek (és bizonyos esetekben urak) hogyan csinálják meg azt, hogy  sem izzadság, sem elkenődött smink nem látható rajtuk. Szóval megyünk tovább, guggolás keretben. Zsámoly a popsi alá, hogy minél szabályosabb legyen, az első süllyedésnél kiderül, hogy az én gerincem is ferde kicsit, ebben sem különbözöm az átlag magyar néptől. Öröm. Semmi gond, mindenre van megoldás: 20-15-10. Miközben vizionálom a “brazil buttot” a fejemben és szenvedek, hallok néhány magasabb hangfekvésű szófoszlányt a háttérben a vízhajtásról és különböző egészségügyi panaszokról, “mi lehet akkor a baj, mit szedjek?” Hát anyukám, levegőt. Sokan nem fogják fel, hogy a helyes légzés úgy  anblock mennyire fontos, főleg edzés közben, nyilván közben beszélgetni is kell, mert úgy a buli. De ebbe most ne menjünk bele, majd legközelebb. A röfögő, üvöltő arcok a teremben megérnek egy külön misét, blog bejegyzést, és akkor meg se említsük a törölköző nélküli tagokat. Szóval guggolás után remegő térdekkel irány a lábtoló, na ‘jóvan’, itt lehet feküdni, gondoltam én. Kandelláber úr tett róla, hogy ne legyen véletlenül se komfortos, megtolta nekem csinos súlyokkal és közölte a mágikus 20-15-10 számkombinációt. Ezek lehetnének lottószámok is, várom a következő két ikonikus darabot, hogy kijöjjön egy ötöslottóra való. Amit elfelejtettem leírni, az a  “szülőszék” (tárogatás) nagy  örömömre, ami egyébként egy  tök jó gyakorlat, ha nem a terem közepén vagy, gondolom értitek a frusztrációm az ügyben. Itt szerencsére diszkrétebb helyen van a gép, nem kell gúvadó szemű helyi vadak előtt kínlódni, vergődve a saját izzadságomban. Nem szép látvány, de az érzés sem. Tehát lábtoló után törjünk már ki 3 hosszt, súlyok nélkül, csak a lépcsőig- hangzik el. Mondom sima liba, a kitörést mindig szerettem. Aha, az első lépésnél azt hittem eldőlök, mint a kocsma előtti bicikli, mire érkezik a gyilkos mosoly, hogy ne gondoljam, hogy súlyok nélkül fogom ezt legközelebb csinálni. Az én jó anyámat megint, de megcsináltam, segg összeszorítva – tudjátok hitelkártya közé- és letoltam a három hosszt. Túléltem, elégedett vagyok, már most érzem, hogy nehéz napoknak nézek elébe a várható izomláz miatt. Egészségedre, mosolygok, beszélgetünk, elköszönök, irány a munka. Totál delériumban, jókedvűen és lépcsőket kerülve töltöttem el a napom nagy részét, kollégáim cukin és aranyosan érdeklődnek a hogylétem felől. Meglepő, de támogatnak, nem nevetnek ki, nem köcsögök és nem kínálnak mindenféle szemét kajával. Jó köztük lenni. Munka után pedig gyorsan dobtam egy laza 10-es kört a közeli futópályán, ahol két általános iskolás lánnyal mosolyogva vágtuk a centit és a köröket. Esteledett, a kilátás gyönyörű, Miskolc-Diósgyőr-Vasgyár kivilágított részei láthatók élesen innen a hegyről, én pedig a kedvenc zenéim hallgatva -hátamon az 5 kilós súlymellénnyel- egyszerűen csak élveztem a pillanatot. Most nagyon jó.